Kitisztult
emlékek
„A
fájdalmas
emlékek
nem tapintatosan térnek vissza - berúgják az ajtót, és
elárasztják az elmét.” Harlan
Coben
Amikor
a kocsi áthaladt San Francisco határán Jason először a mellette
láthatóan feszült Elijah-ra, majd a hátul csöndben duzzogó
Kolra pillantott.
–
Rendben, úgy vélem,
hogy innentől mindenki mehet a maga dolgára – vette fel a Weston
fiú, mindkét ős rákapta a tekintetét, és nyilván próbálták
nem félreérteni a megjegyzést, ami kivételesen tényleg nem
tartalmazott semmilyen hátsó szándékot.
–
Vagyis? – förmed rá
Kol és nagyon remélte, hogy Jason nem úgy értette, ahogy ő
gondolta. Elijah komolyan pillantott Jade testvérére és tekintete
egyértelműen azt sugallta, hogy végtelen udvariasság ide vagy
oda, ha ilyesmit kér tőle, akkor azt nem áll módjában
teljesíteni.
– Én
megnézem a temetőben, ha ott van, akkor valószínűleg
feltámasztja apánkat és ő majd szóval tartja – tisztázta a
Weston fiú, mert bár valóban nem lett volna ellenére, ha ezentúl
semmi közük nem lenne egymáshoz sajnálatos módon ezzel együtt
tudta azt is, hogy Lily és különösen Jade mérgesek lennének
érte. Most egyébként is hasznosak lehetnek, szóval egy szava sem
lehet miattuk. Na jó, Kol továbbra is ingerülté tette őt.
–
Lehet, hogy elment
hozzám, vagy Alaric elvitte hozzátok, és bár igaz, hogy oda
legjobb tudomásom szerint még nem tud bejutni, azért én
körülnézek – jelentette ki Elijah a maga már nagyon is ismert
tárgyilagos stílusában.
–
Majdnem el is
felejtettem, hogy be vagy hívva hozzánk – morogta Jason és
kelletlenül rábólintott a dologra.
–
Elijah és mi lesz
Alaric-kal? – kérdezte Kol célzatosan, ugyanis legjobb tudomása
szerint a férfi a halála előtt nagyon is megakarta ölni őket és
jobb lenne, ha nem most fejezné be. Elvégre a családja még mindig
nem egyesült úgy, ahogy szerette volna.
–
Nem lesz gond – közölte
testvére magabiztosan.
–
Emlékszel, megölte
Klaus-t, vagyis nem sok hiányzott neki ahhoz, hogy megtegye –
emlékeztette a másikat komoran. De persze süket fülekre talált.
–
Most nincsen nála a
fehértölgyfa karó, mert azt te eltetted, nemde? – hívta fel
erre a nem elhanyagolható tényre a figyelmet Elijah.
–
Klaus ne tudja használni,
nem rossz – mormolta Jason már–már elismerően.
– Ez
egy dicséret akart lenni? – húzta fel a szemöldökét Kol
kíváncsian.
– Ne
is álmodj arról – szögezte le a Weston fiú határozottan,
ugyanis ez a részéről csak egy apró, véletlenül hangosan
kimondott ténymegállapítás volt, semmi több.
–
Hidd el, rémálmaimban
se jöjjön elő – szurkálódott a fiatalabb ős.
–
Visszatérve az eredeti
témára, megoldom, ha találkozom vele – terelte a beszélgetést
az eredeti medrébe Elijah.
–
Ahogy gondolod, ha
megöleted magad tud, hogy Jade minden bizonnyal szeretné, ha
visszahoználak – jegyezte meg Jason, ami részéről hatalmas
nagylelkűségnek minősült.
–
Megnyugtató gondolat –
mondta az idősebb ős, bár teljesen biztos volt abban, hogy
Alaric-kal nem lesz semmi probléma. Mégis valami más miatt egyre
nyugtalanabb lett.
–
Engem se hagyjatok ki! –
tört ki Kolból felháborodottan. Ő is szeretett volna segíteni
Jade megtalálásában és magán a lányon is.
–
Nem hinném, hogy ott
van, de menj a régi házunkhoz, itt a cím – kotorászott fél
kézzel az egyébként apróval teli hamutartóban Jason, még végül
egy erősen megviselt, egy–két helyen szakadt laminált papírt
nyújtott át az ősnek. Ami, mint kiderült egy névjegykártya.
–
Történt ott valami
lényeges? – forgatta az ujjai között és a név alapján úgy
vélte ez csakis Jade és Jason apjáé lehetett. Érdekes.
–
Ott haltak meg a szüleink
Jade szeme láttára, de ő nem emlékszik erre, szóval kicsi az
esélye, hogy ott van, mégis… – Annak ellenére, hogy Jason
félbehagyta a mondatott mindkét ős értette a lényeget.
–
Oké, megnézem –
egyezett bele Kol és annak ellenére, hogy ő szerette volna
megtalálni Jade-et egy része azt kívánta, hogy ne ott legyen.
Mert az emlékezés nyilván teljesen összetörné.
Jade
az emlékben arra riadt, hogy az édesanyja rázogatja őt és a
szobájukban lévő gardrób egy különösen sötét sarkába rakja.
–
Jade ígéred meg,
hogy itt maradsz – kérte őt az anyukája mosolyogva, valami mégse
stimmelt. A mosolya ezúttal nem volt őszinte.
–
Anyu? Miért? Maradj
itt te is – ragadta meg anyukáját riadtan. Nem tudta, hogy mi a
baj, de nem akarta, hogy szülője el menjen mellőle.
–
Ígérem, minden
rendben lesz – simította végig a haján édesanyja megnyugtatóan.
–
Evelin? A Larsen
család nem veszi fel a telefont, és nem találom Jason-t –
hallotta édesapja sürgetését. Jade-nek beugrott, hogy a bátyja
aznapra kinti táborozást szervezett saját magának a kertben.
Közel, de nem túl közel.
–
Megnézem a nappaliba
– állt fel az anyukája.
–
Evelin – szólt
édesanyja után az apja kissé idegen, de az már elindult. –
Jade, maradj itt, és bármit hallasz legyél nagyon csöndben. Ez
most rendkívül fontos – pillantott rá édesapja olyan komor
arccal, amitől kirázta őt a hideg és még jobban félni kezdett,
de sietve rábólintott, mert úgy vélte bármi történik az
apukája vigyázz rájuk. Ezt követve az apja rácsukta a gardrób
ajtaját, aminek apró rései át hézagosan ugyan, de kilátott a
szobába, amit a telihold fénye vont kísérteties fénybe. Az
apukája az ágy fölötti képnél matatott, majd két pisztolyt
vett elő, amiket Jade még soha sem látott, sőt azt sem hitte
volna, eddig, hogy az apja tud lőni.
–
Roger, nem volt más
választásom, megölte volna Jason–t – lépett be a szobába az
anyukája botladozva, akit az szőke hajú férfi követett, akinek a
kajában ott volt az ő eszméletlen bátyja. Jade a rémülettől
elkerekedett szemekkel figyelte az eseményeket.
– Ha
jól tudom nekromanta vagy – fordult édesapja felé az idegen,
továbbra sem engedve el Jasont.
–
Sajnos nem dolgozom
ősi vámpírvadászoknak – jegyezte meg apja csípősen, bár
láthatóan aggódott, amit próbált palástolni, de nem
sikerülhetett teljesen, mert a vele szemben lévő elégedetten
elmosolyodott.
–
Tudod, ki vagyok.
Vajon azzal is tisztában vagy, hogy ki öli a fajtádat? –
érdeklődőt az idegen udvariasan, mintha nem tört volna rájuk
éjnek–éjvadján.
– Ha
feltetted a kérdést, akkor nyilván meg is mondod a választ –
felelte az apja szigorúan.
–
Természetesen, mint
ahogy azt már kitalálhattad, én vagyok a tettes. A Larsen család
nem volt valami segítőkész, kárt értük – közölte a férfi
kíméletlenül.
–
Kérem, engedje el a
fiamat – szólalt meg remegő hangon az édesanyja. – Ő nem
ártott magának, csak egy gyerek, kérem.
–
Maga ember, ezt nem
értheti – dörrent rá az anyjára dühösen. – Tudja, miért
jöttem, tegye meg nekem és életben hagyom magukat – fordult
ismét édesapja felé.
–
Hazudik – kiáltott
fel Evelin, aki valóban csak egy egyszerű ember volt, de egy ilyen
hazugságot nem volt nehéz átlátnia.
–
Tudom – fogta meg a
karját az apja. – Tegye le a fiam és menjen innen. Ne akarjon
magára haragítani minket – nézett határozottan a támadóra az
apja.
–
Felteszem, akkor meg
tudja menteni a fiát, ha történne vele egy kis… baleset –
jegyezte meg a férfi tűnődő hangon.
–
Nem értem miről
beszél – szűrte a fogai között az apja és erősebben ráfogott
a fegyvereire, de nem akarta megkockáztatni gyermeke életét és
tudta, hogy a golyó egyébként is csak ideiglenes megoldás lenne.
– Ha
nem teljesíti a kérésem akkor a fiát kidobom az ablakon –
indult el a nevezett irányba.
–
Blöfföl – szólalt
meg az apja szenvtelenül, az anyukája pedig zokogásban tört ki.
–
Igaz, de ennek a
kedves felesége látja kárát – ismerte el az idegen és szinte
pillanatok alatt következett dobta le a földre Jasont, hogy utána
Evelinhez ugorva kitörje annak nyakát, aztán megragadta az apját.
–
Anyu! – Jade
akaratlanul is, de felsikított.
–
Evelin! – súgta még
az apja miközben szemei különösen fényesen kezdtek el
világítani, hogy aztán üres fénnyel dobják felesége hullája
mellé.
– Ne
sírj kislány, téged nem foglak bántani, tudod szükségem van
valakire, hogyha felnő akkor teljesítse a kérésemet – rángatta
elő őt az idegen, hogy ezután a kísérteties fenyegetés után és
borzalmas tettel később elhagyja az otthonukat.
–
Anyu, apu… miért?
Miért? – zokogott fel Jade. Most már tudta, emlékezett,
túlságosan is. Mikael megölte a szüleit! Ahogy Lily családját
is és nyilván ők is így végezték volna, ha Klaus nem öli meg
őt. Sajnos azonban, ez még nem volt minden. Még hátra volt egy
hasonlóan keserves emlék.
Jade
akarata ellenére továbbra erősen koncentrálni kezdett. Az
emlék lassan kitisztult és azt látva újabb heves zokogás tört
fel belőle. Ugyanis rájött arra, hogy az álmaiban mit is jelent a
tűz. Az eset a szülei temetése előtti nap kora estéjén történt.
Tudta, hogy a nagyanyja keresi őt, ő mégsem tett eleget a
folyamatos szólítgatásnak, hanem besurrant a nappaliba, kissé
remeget, mert előzőleg megmondták neki, hogy semmiképpen sem
jöhet ide a búcsúztatásig most mégis ellenkezett. Látni akarta
a szüleit és nem értette, hogy ez miért is ne tehetné meg?
– Ez
biztos, hogy beválik? – faggatózott Kluas szkeptikusan pillantva
hol a tőrt a kezében tartó Lily, hol a továbbra is nagyon halott
Damon felé.
–
Természetesen, de most
hallgass el végre – förmedt rá az ősi hibridre a nő, mert már
igazán kezdett elege lenni belőle. Nem tudta hol van Jade, akit
valószínűleg elrabolt egy vámpírokra vadászó vámpír, itt
boldogítja őt Klaus és mindennek a tetejében még az idősebb
Salvatore is fogta magát és meghalt. Hát csoda, hogy némileg
ideges lett?
–Üdv
újra az élők között – dörrent rá az éppen feltámasztott
vámpírra kissé talán mogorván. Na, de őt egyáltalán nem
érdekli, hogyha a másik megharagszik rá, kellet neki hergelnie egy
olyat, akivel nem bírt el!
–
Lily, hogy te milyen
kedves vagy egy emberrel, aki most tért vissza a halálból –
nyöszörögte Damon.
–
Nem vagy ember, akkor nem
keltettelek volna életre – jegyezte meg Lily csak a félreértések
elkerülése érdekében.
–
Damon, tudod, te aztán
megéred a pénzed – vigyorgott rá legjobb barátjára Klaus
boldogan.
–
Mondja ezt az ősi hibrid
– replikázott az idősebb Salvatore, akit még a halál sem tudott
megváltoztatni.
–
Minden más lett volna,
ha nem jössz vissza – mormolta az ős csendesen. – Úgy értem
ki fogja pesztrálni az öcsédet? Én biztosan nem! – tette hozzá
hevesen.
– A
kedvességed határtalan – ironizált Damon.
– Az
már egyszer biztos – közölte Klaus és segített talpra állni a
másiknak.
–
Jól van, ha meggyóntátok
egymásnak bűneiteket, akkor akár mehetnénk is – vette fel Lily,
mert volt egy olyan érzése, hogy ez a kettő soha sem hagyná abba
egymás szurkálását. Komolyan,
mint két rossz gyerek,
csóválta a fejét.
–
Kocsi nélkül? –
bosszankodott Klaus.
–
Klaus, több mint ezer
éves vagy, felteszem, nem ez lesz az első eset, hogy el kell lopnod
valamit – gúnyolódott Lily. Damon ezt hallva felhorkantott.
– A
lopni olyan csúnya szó. Maradjunk annál, hogy kölcsön vesszük
addig, amíg a szükség úgy hozza – korrigált az ősi hibrid
nagylelkűen.
–
Hogy értetted egyébként
azt, hogy embert nem támaszthattok fel? – ráncolta össze a
homlokát az idősebb Salvatore. És persze szándékában állt azt
is megtudakolni, hogy ez az egész rá nézve mit jelent.
– Az
emberek nem oda kerülnek ahová a vámpírok, ezt felteszem
tudjátok? – érdeklődte Lily.
–
Most már igen –
válaszolta szinkronban a két férfi, bár az idősebb sejtette,
hogy erről van szó.
– Ha
onnan hozunk vissza valakit, akkor a test egy idő után… –
próbálta megfogalmazni a választ finoman Lily és közben
felrémlett előtte amint Evelin beleegyezésével Brianna
felgyújtotta a nőt.
–
Kitalálom… rohadni
kezd – húzta el a száját Damon. Lily óvatosan biccentett egyet,
érezhető volt, hogy szellemileg nincsen teljesen jelen.
– Ez
történt a barátaid, megbocsáss testvéreid anyjával is? –
kíváncsiskodott Klaus.
–
Meg sem lepődök azon,
hogy erre, hogy jöttél rá – csóválta meg a fejét a nő.
–
Megvannak a módszereim –
rántotta meg a vállát az ősi hibrid elégedetten.
– Az
már egyszer biztos – morrant fel Damon, aki Klaus hirtelen
mozgásának hatására szinte orra bukott. Na jó, lehet, hogy
mégsem volt olyan vicces, hogy úgy tett, mint, aki alig bír járni,
ugyanis valójában még soha sem érezte magát olyan kicsattanó
formában, mint most.
–
Felkapnálak a karomba,
de… – morfondírozott a lehetőségen Klaus.
–
Kösz, kihagyom a
lehetőséget, hogy mennyasszony–pózban csüngjek rajtad –
utasította el Damon a javaslatot szarkasztikusan.
– Ti
rosszabbak vagytok, mint az öreg házasok – szólt rájuk Lily,
miközben feltörte egy kocsi zárját, ám nem tudott elfojtani egy
mosolyt, amit a jelenet elképzelése ihletett.
Jason
a temetőben lévő kripta felé sétálva visszaemlékezett arra a
szörnyű estére, ami a szülei temetése előtt történt. Néha
úgy vélte, hogy akkor változott meg véglegesen az élete, talán
a viselkedése is. Mindez persze nem számított, mert a nagyanyjának
nem volt más választása…
–
Jason, hol a húgod? –
faggatózott Brianna, a nagyanyjuk és hol fiú unokáját, hol a
konyhaasztalnál helyet foglaló Lily-t figyelte, akinek gyámsága
szintén rá szállt.
– A
szobájában – válaszolta Jason, némileg értetlenül, mert
legjobb tudomása szerint húga nem jött ki onnan mióta vacsora
után felment.
–
Már nincs ott –
rázta meg a fejé Brianna gondterhelten, aggódott a gyerekek miatt,
akik szinte egy pillanat leforgása alatt váltak árvákká,
ráadásul nem is akárkinek hála.
–
Szerinted történt
vele valami? – érdeklődte Jason hasonló ábrázattal. Akinek
fiatal arcán különösnek hatott ez a fajt komolyság.
–
Bízom benne, hogy nem
– sóhajtotta a nő, bár sokkal nyugodtabb lett volna, ha pontosan
tudja hol is van Jade.
–
Mikael már elment,
nem hinném, hogy visszajött volna. Most még nem – mormolta Lily
és az utolsó mondatnál hangsúlyosan az őt befogadó asszonyra
nézett. Más esettben Brianna hálás lett volna azért, mert a lány
végre hajlandónak mutatkozik a kommunikációra, mivel a tragikus
éjszaka óta alig szólalt meg, most mégsem volt kedve örülni.
–
Érzitek? – kapta
fel a fejét Jason, mert hirtelen különös bizsergető érzés
járta át a testét. Akkor tapasztalta először az erejét.
–
Oh, Jade, bogaram –
hunyta le a szemeit Brianna. Pontosan tisztában volt azzal, hogy mi
történt és ezért a nappali felé vette az irányt. Oda belépve
pedig az a kép fogadta, amire számított. Mégpedig Jade – aki a
tiltása ellenére osont be a szobába – beszélgetett az
édesanyjával, aki egyértelműen feltámadt. Persze a kislány nem
tudhatta, hogy Evelin halandó lévén nem oda kerül, mint a
természetfeletti lények és, mivel ez volt Jade első feltámasztása
Brianna tudta, hogy nem tudja, majd visszafordítani a folyamatot.
Tehát csak egy megoldás maradt. Ami ilyen közeli hozzátartozó
esetén túlságosan is drasztikus, de nincs más választásuk.
–
Nagyi, anyu felébredt
– fordult felé Jade olyan boldog mosollyal, amelybe a szólítottnak
belesajdult a szíve. Sajnos, akkor sincs mit tenni. Evelin, aki nem
volt járatos a témában megsejthetett valamit anyósa
gondolataiból, mert szomorúan bólintott.
–
Jade, kincsem,
szeretlek titeket, de nekem nem itt a helyem – ölelte meg még
egyszer utoljára kislányát Evelin.
–
Hogy mondhatsz ilyet?
– kiáltott Jade feldúltan.
–
Jason, megtennéd,
hogy a húgodat a szobájába kíséred? – kérdezte idősebb
unokájától, aki szintén könnyes szemmel nézett anyja felé.
–
Nagyi? –
értetlenkedett Jason, aki már fél után volt a nyitott koporsó
felé.
–
Jason! – szólt rá
némileg erőteljesebben unokájára Brianna. Most nincs itt az ideje
az engedetlenségnek, később, ha ezt elrendezték, de most
semmiképpen sem.
–
Jason, ne menjünk
fel, kérlek, itt akarok maradni – rángatta bátyja karját Jade
egyre erősebben, de az szorosan fogta a kezét és tette amit a
nagyanyja kért tőle. Nem tudta mi történt, ennek ellenére úgy
vélte ebben a helyzetben ez a legjobb megoldás. Mindegyikük
számára.
–
Nem akarod végignézni
Jade – simogatta meg Jade haját Lily barátságosan. Ő pontosan
tisztában volt vele, hogy mi fog következni és egyetértett
Briannával.
–
Menjetek fel, minden
rendben lesz – bólintott Evelin bíztatóan és követte az
anyósát az immár sötét kertbe.
–
Jason – könyörgött
Jade, Jason azonban összeszorított szájjal csörtet felfelé a
lépcsőn maga után ráncigálva a testvérét.
–
Jade, kérlek –
csattant fel a Weston fiú, mert már kezdett elege lenni ebből a
huzavonából és szerette volna tudni, hogy az előbb mi a fene
történt az anyjával, valamint a nagyanyja és Lily mit csinálnak
vele hátul.
–
Jó, jó – motyogta
Jade látszólag beletörődően. Aztán végül nagy nehezen és
kissé fájdalmasan ugyan, de kitépte magát bátyja szorításából.
Sietve a hátsó bejárathoz futott – bátyja szorosan a nyomában
nyargalt – és felrántotta az ajtót. Jason, akkor azt kívánta
bár ne tette volna. Mindketten látták az édesanyjukat, ahogy még
utoljára rájuk mosolygott mielőtt a nagyanyjuk megnyújtotta volna
alatta a mágiát. Evelin és Jade sikolya szinte egyszerre harsant
fel, Jason is kiabált, Lily látva a helyzetet gyorsan belökte az
ajtón a testvéreket és ott várta meg velük, amíg Brianna be nem
jött.
– Én
tettem, én csináltam… és nem tudtam visszafordítani. Nem
tudtam… Nagyi pedig felgyújtotta… Az én hibám… az én hibám
az egész… – zokogta Jade elkeseredetten és a fal mentén
lecsúszott a padlóra. Nem érdekelte, hogy összekoszolja a
ruháját, vagy kiszakítja. Olyan érzése kerítette hatalmába,
mint amikor egy liftben van, mégsem tudott megmozdulni, talán nem
is igazán akart.
Hoppá Mikael gondolom fegyvernek akarta majd felhasználni őket Klaus ellen,de hála Abby Bennettnek,minden velük kapcsolatos terve füstbe ment. Damon és Klaus valószínűleg még évekig képes lett volna civakodni ha Lily nem állítja le őket:) Hát az utolsó emlék alapján jobb lett volna ha Roger beavatja őket amint elég idősek ahhoz hogy megértsék. Kíváncsian várom a folytatást:) Viktor
VálaszTörlésSzia! Imádom ezt a történetét hiszen Elijaht is imádom!
VálaszTörlésViszont ami nekem mostanság nem tetszik hogy túlságosan húzód a történetet.
Folyhatnának gyorsabban az események, hiszen annyit kell várni egy új részre ( imádom az új részeket nincs velük baj) és egyszerűen nem bírom kivárni hogy újra együtt legyenek!
Siess a kövivel!! :-D
Szia:) nemreg talaltam ra a blogodra es nagyon imadom, megtudnad mondani mikor lesz uj resz?:*
VálaszTörlés