Családi
hagyaték
„Amikor
lemondunk az álmainkról és megtaláljuk a békét, van egy rövid
nyugodt időszakunk. De a halott álmok elkezdik gyötörni a
bensőnket, és tönkreteszik a környezetünket is. Amit el akartunk
kerülni a harcban - a csalódást és a vereséget -, az lesz
gyávaságunk kegyetlen hagyatéka.”
Paulo
Coelho
Jade
ismételten arra a zavaró érzésre ébredt, hogy Elijah nincsen a
közelében. Ami igazán sajnálatos tény volt továbbra is, viszont
ezzel együtt jött a felismerés is a korábban történtekről.
Ennek hatására a lány nem merte kinyitni a szemét, még annyira
sem, hogy legalább megnézze hol is van pontosan. Mindenesetre abban
biztos volt, hogy valami kemény – talán beton, vagy márványszerű
- dolgon fekszik. Mégis erősen összeszorította a szemeit és csak
remélte, hogy nem bőgte el magát.
Túlságosan
is frissen élt a fejében a kép Damon haláláról. Alaric nemcsak,
hogy a szeme láttára ölte meg az idősebb Salvatore-t – aki
állítólag a legjobb barátja volt -, hanem valami olyasmit is
magyarázott neki, hogy biztonságba viszi. Vajon mennyire lehet
megbízni egy feltehetően őrült vámpírokat vadászó vámpír
szavában? Ennek az esélye túlságosan is kevés volt ahhoz, hogy
Jade megnyugodjon.
-
Tudom, hogy ébren vagy – hallotta meg Ric hangját, amitől
automatikusan összerezzent. Nos, az már biztos, hogy nem
jeleskedett valami jól a színészkedésben. Persze csak, ha nem
arról volt szó, hogy a saját érzéseit – leginkább a
negatívakat – elkendőzze mások elől. Az néha koncentrálás
nélkül ment. Mindezt azért, hogy megnyugtassa a szeretteit,
ellentétben a mostani szituáció cseppet sem volt ilyennek
mondható. – Nincs semmi baj. Nem foglak bántani – folytatta a
férfi kedvesen. Jade sokáig habozott, a végén aztán bátortalanul
kinyitotta a szemeit. Persze nem azért, mert hirtelen megnyugodott
volna, csak arra a megállapításra jutott, hogy a környezete
felmérése semmiképpen sem lehet hátrány, ha szökésre
vetemedne. Igaz, hogy a vámpír, akkor is utol fogja érni, de talán
lesz lehetősége rá. Már ha meg meri tenni…
-
Ez… - hebegte döbbenten mikor rájött, hogy egy temetőben
vannak. Ráadásul nem akármilyenben, abban, ahová a szüleit, a
nagyanyját és az ősit is eltemették. A pad, amin ültek pont az ő
mauzóleumuk előtt volt, ami még az első ide érkező Weston-ok
állítattak mikor San Fransicóba költöztek. Vajon Ric honnan
tudta?
-
Hogy meggyőzzelek a jó szándékomról arra gondoltam szeretnél
beszélgetni valaki olyannal, akinek hiszel és mivel a bátyádat
nem tudtam elérni arra gondoltam, hogy a szüleid, vagy valamelyik
ősödnek könnyebben fogsz beszélni erről az egészről –
magyarázkodott a férfi.
-
Hogyan? – mormolta továbbra is hitetlenül. Mert hát, ugyan,
hogyan beszélhetne a halottakkal?
-
Feltámasztod őket, mint engem – mutatott a mögöttük lévő
épületre, majd saját magára Ric türelmesen, amiért Jade
titokban hálás volt, bár továbbra sem értett sokkal többet.
-
Azt akarod mondani, hogy tényleg én támasztottalak fel? –
kérdezte nagyot nyelve. Ez az egész tényleg abszurd volt, bár
korábban is olyan könnyű volt elhinni, mint belül, a szíve
mélyén tisztában lett volna azzal, hogy képes rá. Elvégre itt
volt egy temető kellős közepén és semmi gondja nem volt, sőt
szinte kellemesen érezte magát. Mármint, ha leszámítjuk azt,
hogy pontosan hogyan, mikén és kivel is került ide.
-
Természetesen, amiért továbbra is hálás vagyok. Ezért szeretném
viszonozni – mosolyodott el a férfi.
-
Szóval, azt mondod választok valakit a halottak közül, akiben
megbízom és az… hirtelen feltámad – bámult rá a másikra és
próbálta észben tartani, hogy Ric atyáskodó mosolya ellenére a
szeme előtt ölte meg Damont.
-
Nem vagyok tisztában azzal, hogyan kell, de véleményem szerint ha
koncentrálsz képes leszel rá. Menj be nyugodtan. Én itt kint
megvárlak, hogy ne érezd zavaróan a jelenlétem – mondta Ric,
majdhogynem bátorítónak. Láthatóan tisztában volt azzal, hogy a
korábbi tevékenysége valóban nem alapozta ki köztük a bizalmat.
-
Megpróbálom – motyogta végül Jade. Először is, így a
mauzóleumban talán van másik kijárat, soha sem gondolkozott ezen,
mert már nála az is hatalmas dolognak számított, ha nem ájult
el, amíg ideért. Másodszor és talán ez volt a döntő érv,
hinni akart a vámpírnak. Legalábbis ami a feltámasztás kérdését
illeti.
Jade
a félelem és az izgalom különösen borzongató keverékének
érzésével lépte át a mauzóleum küszöbét. Szaporán dobogó
szívére tette a kezét és belehunyorgott a sötétségbe. Nem
tudta mennyi ideig állt ott, mint aki odafagyott mire végre
elszánta magát és beljebb merészkedett. Elvégre semmi sem lehet
ijesztőbb annál, minthogy egy labilis vámpír vár arra, hogy
igazat adjon neki, mindezt ráadásul egy olyan helyen, amit eddig,
saját heves reakciója miatt, nagy ívben elkerült. Nem igaz?
A
lábai szinte önálló életre kelve vitték a szülei nyughelye
felé. Aztán mikor odaért az ismerős sírhely elé, a szüleire
koncentrált és várt. Nem is igazán tudta, hogy mire. Ha
feltételezi a lehetetlent és ezzel együtt hisz Alaric-nak, akkor
elvileg képes feltámasztani a szüleit. Nem,
mit is gondoltam, csóválta meg a fejét az
elképzelésre. Sarkon fordult és gyors léptekkel kifelé indult,
viszont még félig sem járt, amikor hirtelen megtorpant ugyanis
akkor jutott el a tudatáig, hogy mi vagyis inkább ki is várja
odakint. A sebességében bekövetkezett drasztikus
helyzetváltoztatás miatt kibillent az egyensúlyából, de
szerencséjére – vagy szerencsétlenségére – meg bírt
fogózkodni egy furcsa formát öltött kiszögelésben. Ez viszont
megvágta a kezét. Ez nem az én napom,
gondolta lemondóan, ugyanis általában nem szokott ennyire
szerencsétlen lenni. Tanácstalanságában, amolyan úgyis mindegy
alapon ismét visszatért a szülei sírjához.
-
Annyira szeretném, ha igaz lenne. Ha feltámadnátok, anyu, apu –
motyogta és igazán szánalmasan érezte magát, mert egy pillanatra
valóban elhitte. Bízott abban, hogy ismét találkozhat a szüleivel
és beszélgethet velük, megölelheti őket. Nem láthatta, hogy a
szemeibe ismét természetfeletti fény gyúl.
-
Jade? – szólalt meg egy dörmögős férfihang. A szólított
először nem akarta kinyitni a szemét, mert azt hitte, hogy annyira
akarta ezt az egészet, hogy az drasztikus módon kihatott az
elméjére és hallucinálni kezdet. Jelezve kezdődő őrületét. –
Jason-re számítottam és kissé meglep, hogy te hívtál. Persze
nem mintha zavarna – folytatódott az érdeklődés, hogy ezzel egy
időben két kéz fogta meg a vállát és szorította meg – nem
túl erősen – csak amolyan jelzésértékűen.
-
Apu? – súgta Jade kábán kinyitva a szemeit. Szőke haj,
érdeklődő kék szemek, gyerekkorából ismert halvány mosoly.
Minden stimmelt. Tényleg igaz lenne? És ő megcsinálta?
-
Történt valami? – kérdezte az apja kissé elkomorodva.
-
Sikerült, élsz – mormogta Jade és sírva magához ölelte
édesapját. Az ő mindig határozott, olykor talán hűvös
szülőjét, aki csak a családja körében tudott teljesen
feloldódni.
Roger
Weston némileg döbbenten konstatálta az érzelmi kitörést, de
némán tűrte mindazt. Lánya egy idő után lecsillapodott és
nehézkesen, akadozva beszámolt neki arról, hogyan is került ide
és mi történ vele azóta, hogy a szomszéd házat, ami évek óta
lakatlan volt ismét használtba vették.
Eltöprengve
hallgatta Jade beszámolóját, de egyértelmű volt az, hogy teljes
figyelmét jelen lévő gyermekének szenteli mikor egy-egy résznél
furcsán oda nem illő kérdéseket tett fel. Mint mondjuk „A
hasonmás tényleg vámpír lett?” vagy „Szóval te és Elijah
találkoztatok Peter Thomsonnal?”, „Damon hogyan halt meg?”,
„Alaric a feltámasztása óta hogyan viszonyul hozzá?” és így
tovább.
Jade
némelyik kérdésben egyáltalán nem látott logikát, de amire
tudott arra válaszolt. Végül mindketten a gondolataikba merülve
csendesedtek el.
-
Tehát majdhogynem magadtól jöttél rá – összegezte végül
Roger egy mély talán némileg bosszús sóhaj kíséretében.
-
Véletlenül – ismerte el a lány és fejében megannyi kérdés
merült fel hirtelen. Akkor, ha ő most nekromanta bárkit
feltámaszthat? Tartós ez az állapot? A családban más is képes
volt rá?
-
Nagyanyád ötlete volt ez az egész tartsuk titokban előtettek a
nekromanciát, amíg lehet dolog. Én előre megmondtam, hogy ez lesz
a vége. Igaz, hogy akkor már nem voltam az élők sorában –
szögezte le az apja csak a miheztartás érdekében. Legszívesebben
már kora gyerekkorukban beavatta volna a gyermekeit annak a világnak
a titkaiba, amikbe sikerült beleszületniük, viszont a családi
hagyományok értelmében mégis hallgatott. Az őseik ugyanis véres
tragédiák egész sorát kellett átélniük ahhoz, hogy rájöjjenek
jobb, ha természetük némelyik részét eltakarják a világ elől.
Elkendőzni, mintha soha nem is lett volna, eltűntetni minden erre
irányuló bizonyítékot, és ha olykor-olykor feltűnt –
generációnként általában egy, végső esetben kettő –
kiválasztott, akik birtokolták az erőt azok sorsa általában a
családjuk előtti titkolózás lett. Mert így volt a legjobb.
Persze, mint ahogy az ő esetük is mutatja, így is vannak
kivételek, és semmi sem maradhat örökké rejtve. Valaki biztosan
tovább adta Mikaelnek ezen információt, aminek az eredménye rájuk
nézve teljesen egyértelmű volt. Főleg a kellemetlen része.
-
Nagyi halott és nem hinném, hogy csak ő tehet arról, hogy minden
így alakult – védte meg a nevezett személyt Jade.
-
Én is az vagyok! – kérte ki magának az apja némileg sértetten,
viszont nem fűzött más megjegyzést lánya mondandójához, pedig
lett volna mit. Ugyanis anyja figyelmen kívül hagyta azokat a
figyelmeztetéseket melyek rájuk maradtak és olykor boszorkánynak
álcázva magát segített egy-két ismerősének. Ami túlságosan
is visszaütött.
-
Tudom – motyogta Jade bánatosan.
-
Nem úgy gondoltam, amit az előbb mondtam. Én gyerekkoromtól
kezdve használtam az erőmet… megnyugtató volt – próbálta
kevésbé kényes vizekre evezni a beszélgetés menetét.
-
Célt adott, tudást – merengett el a Weston lány hangosan
kimondva azt az érzéseket, ami hatalmába kerítették.
-
Pontosan, de akaratom ellenére annyi mindenki tudta rólam mi
vagyok. Ez sajnos nem volt egy életbiztosítás – vont meg a
vállát azok könnyedségével, akik már beletörődtek a sorsukba
és elfogadják azt.
-
Emiatt haltatok meg – döbbent rá Jade és szájában keserűség
ízét érezte az igazságtól.
-
Az élet tele van kockázattal Jade, nekünk csak el kell döntenünk,
hogy élünk vele vagy sem. Én olyan életet választottam, ahol a
könnyebb utat reméltem. Egy ideig sikerült is. Megismerkedtem
édesanyátokkal. Nélküle, nélkületek nem tudom mi lett volna
velem – ismerte el Roger.
-
Hiányoztok, mindketten – mondta Jade és szemeit ismét elfutotta
a könny, de nem törődött vele.
-
Tudom, Jade, de te élsz. Bármi történjék, ezt ne feledd, mert az
élet és a halál fölött, ha uralkodni tudunk is olykor nehéz
döntéseket hozunk, mert e nélkül egyhelyben állnánk. Az pedig
nevetséges lenne – törölte meg lánya arcát Roger. – Most
viszont ideje lesz visszamennem – közölte határozottan.
-
Máris? – markolt édesapja karjába Jade.
-
Most már bármikor beszélhetünk újra – tekintett rá bátorítóan
az apja.
-
Szeretlek – mormolta és annak ellenére, hogy tudta ez nem
végleges búcsú mégis fájt. Azonban ezzel együtt mégis kellemes
érzés volt, mert már részben tudja a múltat.
-
Én is téged, add át üdvözletem a testvéreidnek – mosolygott
rá apja bíztatóan.
-
Úgy lesz – viszonozta a gesztust Jade bátortalanul. Volt egy
olyan érzése, hogy apja még mindig többet tud, mint ő, de mint
mondta lesz idejük arra, hogy ez megbeszéljük.
-
Jade, még valami! Menj olyan helyre gondolkozni ahol a múlt a
legerősebb – Roger ezzel az utolsó tanáccsal búcsúzott. Tudta,
hogy lánya számára fájdalmas felismerések fognak következni, de
a saját érdekében jobb lesz, ha most már tudni fog róluk. Mert
inkább most tudja meg, minthogy valaki felhasználja ellene ezeket
az információkat.
Nehéz
volt kilépni a kriptából, de hitt az apjának és valamilyen belső
ösztönnél fogva érezte, hogy történjék bármi Ric tényleg nem
fogja bántani. Az ex-történelemtanár némán lépkedett a lány
mellett várva, hogy Jade megszólaljon.
-
Ric, el tudnál vinni valahová? – törte meg a csöndet a lány,
mert fülében még ott visszhangzott édesapja tanácsa és hirtelen
csak egy ilyen hely jutott az eszébe.
-
Természetesen – készségeskedett Ric, beszálltak a kocsiba és
Jade elmondta a címet, valamit habozó, hevenyészett úteligazítást
is adott a másiknak.
Az
út nem tartott tovább negyed óránál Jade mégis egyre idegesebb
lett. Tenyere izzadni kezdett ezért farmerjába törölte, de ettől
sem lett jobban, hogy a keze remegéséről szó se essen.
-
Bemenjek veled? – kérdezte a vámpír mikor megálltak a megadott
cím előtt. Jade megrázta a fejét, úgy érezte, hogy ezt egyedül
kell végigcsinálnia. Az ő múltja.
-
Szeretném, ha itt várnál rám – szállt ki a kocsiból, és
mielőtt becsukta volna az ajtót még egy fontos kérést intézett
a másikhoz. – Ha valaki utánam jönne és véletlenségből az
ősök közül való az illető, akkor ne bántsd.
Ric-nek
láthatóan nem tetszett a dolog, de végül rábólintott. Jade
pedig szorongva lépkedett fel egykori otthona recsegő-ropogó
erősen elkorhadt lépcsőfokain.
Belépni
egykori otthonába, amelyet a szüleivel, valamint bátyával osztott
meg szívfájdító érzés volt. Azonban erőt vett magán és pár
mély lélegzetvétel kíséretében az emelet felé vette az irányt.
A
lépcső a helyenkénti lyukak ellenére stabilnak tűnt és
valamilyen belső kényszerből kifolyóan úgy vélte az emeleten
sok mindre kaphat választ. Elhaladt Jason, valamint a saját régi
szobája előtt, amikbe bár nem őrizték meg régi valójuk, ő
mégis szinte maga előtt látta az akkori kinézetüket.
Eltűntek
a koszfoltok, az átható dohszag, hogy helyét átvegye a vidám
narancssárga és kék színeknek, valamint kamilla illatnak.
Emlékezett rá, hogy az édesanyának volt ilyen parfümje. Számára
a kamilla mindig az édesanyját jelképezte. Kedves, lágy hangja, a
mosolya, ami mindig olyan ragyogó volt, mintha velük soha semmi
rossz nem történt volna.
Nem
tudta mennyi ideje mereng a múlton, viszont a régi kedves emlékek
lassan segítettek lecsillapítani zakatoló szívét. Hogy a szülei
szobájába érve minden széthulljon, és fájdalmas
villámcsapásként idéződjenek fel benne annak az éjszakának a
történései, amit olyannyira eltemetett az elméjében. Nem minden
ok nélkül.
Roger Weston érdekes embernek tűnik. Úgy látszik nem zavarja hogy egy szem lánya egy Ősbe szeretett bele:) erről eszembe jutott hogy azt írtad,már akkor a Weston család élt a szomszédban amikor kb 100 éve Elijah először odaköltözött. Vajon már az akkor Westonok is tudták ki ő? és ha igen hogy vélekedtek róla? Hát nem lesz könnyű ami Jade-re vár. Mikael valószínűleg még egy emlékben is képes bárkit halálra rémiszteni Kíváncsian várom a folytatást:) Viktor
VálaszTörlés